• Krisztián Bokor

Ú J J Á S Z Ü L E T É S

Updated: Jul 5

Ha még nem haltál meg, akkor ne is olvass tovább, mert egy szót sem fogsz érteni.

Vagy tudod mit? Nekem igazából tényleg tökmindegy, hogy mit csinálsz.

Én csak elmesélek egy történetet egy nőről.

Mondjuk Mária Magdalénáról.



A hajnali 8:30 a kapucsengő előtt talált rám, miközben akkorákat ásítottam, hogy három feketelyuk is elfért volna bennük. Egy pillanatra feltettem magamnak a kérdést, hogy vajon mi vezetett idáig, hogy egy ismeretlen nő megkopaszodása miatt nekimegyek egy előreláthatóan masszív napnak. Sosem szoktam munkát megbeszélni ennyire korai kezdéssel, de valami azt súgta: ez most nem csak egy munka lesz. Az a bizonyos belső hang, amely már évek óta vezet, amelyre hallgatva megváltozott az életem, amely a destruktív, életutáló, öncélú hedonista - mazochista életmódból kivezetett, megmutatva a csend, a béke, a teremtés, a konstruktív létezés frekvenciáján való létezést. Ezért leültem a rendes napirend szerint chillben teázgatva, olvasgatva, legalább négy órán keresztül ébredező énem mellé, és azt mondtam neki:


“Tesám! Kalandozni megyünk! Fogalmam nincs, hogy mi fog történni pontosan, de hát nem minden nap kérik fel az embert egy halál és újjászületés vizuális dokumentációra, ugyebár!”






Meggyőző érveim a megbízás elvállalása mellett szóltak, úgyhogy fotós cuccaimmal felpakolva vártam, hogy végignézzem Adrienn megszűnését, hogy utána belbudai főnixként Magdalénává változva támadjon fel hamvaiból.


“Kedves Krisztián, azért fordulok hozzád, még így ismeretlenül is, mert képeiden keresztül megláttam valami értés lehetőségét tükröződni. (...) Fontos életeseményem közeleg: úgy tűnik, hogy krisztusi korom kapujában, 33. születésnapom betöltése napján, mely földi idő szerint május 29-re esik, levágatom az összes hajamat: eljött a pont, ahonnan valami tisztább következik. Annak reményében fordulok hozzád, hogy fent megjelölt okból, te leszel az, aki ezt valamely formájában dokumentálja.”


Olvasom az üzenetet egy nagyjából ismeretlen nőtől, akivel az eddigi kapcsolódási pontom, hogy érdekes projektet oszt meg az Instagram sztorijában. Intim, bizalmat igénylő helyzet. Megtiszteltetésnek érzem, hogy engem választott, egyben jóleső érzéssel tölt el, hogy pozitív visszajelzést kapok a fotográfiámban megfogalmazott esztétikáról. A bennem élő, gyógyulni vágyó gyermek örül, hogy van egy újabb ember ebben az ismeretlen, furcsa dimenzióban, aki megérti őt. Boldog.


Szeretetteljes fogadtatás után körbenézek a lakásban. A lány nem sokkal furcsább, mint az átlagos barátaim: a tér minden pontja gyakorlatilag szakrális jelentőséggel került megalkotásra. Minden milliméternek, sőt, ahogy elkezdem érzékelni a jelent szélesebb spektrumban, rájövök: minden lélegzetvételnek jelentősége van.


Éreztem a kapcsolódáson, a térben, a jelenben: ez most nagyon más lesz, és fogalmam nincs, hogy milyen mély a nyúl ürege...


Beszélgetünk, megismerem Adriennt, közben készítgetek egy-két képet, hogy a szemem szokja a kompozíciókat, hogy fotósként is megismerkedjek a helyzettel.




Itt egy nő készül meghalni.

Adrienn előttem áll, és látom, hogy már nincs itt. Ez a test már egy másik léleké, aki még a régi formát viseli magán. Nagyon gyors minden, elképesztő mennyiségű információ cserél gazdát különböző rétegeken, én pedig érzem, hogy nagyon képben kell lennem ahhoz, hogy egyáltalán a lábamon meg tudjak állni. Sokat foglalkozom a modern tudományokkal, spiritualitással, a kettő metszetével, ráadásul a jóga és meditáció miatt sokkal többet érzékelek a minket a körülvevő hullámokból, mint egy default user. Ami itt van, az sok. Az nagyon sok.



A lány készül, elköszön magától, elköszön a régi énjétől, a régi életétől, amelynek már egy másik idősík ad otthon, miközben a jelenben születni készülő énje feszíti szét a teret, már mutatná meg magát, már tapasztalna, már szabadulna, már várja az alakot öltést, hogy újra tapasztalja a háromdimenzió lassú, de mindenképpen izgalmas, és teremtésre alkalmas világát.

Készülj. Készülj csak.


Úton a fodrászhoz, úton a megtisztulás felé, ahol a levágott haj szimbolikája segít a születő léleknek testbe költözni. Ahol a korábbi “én” leválik, ahol tiszta lappal lehet kezdeni egy új életet. Figyelem, ahogy évtizedek hullanak a földre, ahogy leválik a testről az évek alatt ránövesztett maszk, elszarusodott félelmek, szorongás, meg nem értettség. Keresem a jelet.



A hajmosó székbe Adrienn ül le, de a fodrász székéből már Magdaléna áll fel. Hol vagyok?



Furcsa találmány a linearitás, az események egymásutánisága. Előttem vannak képek, hogy mi történt ezután pontosan. Színek, érzések, bár azok csak halványan, futó sínpár, a sínekre emlékszem, meg egy nagyon nagy sétára a Hungária körúton. Valahová tartás, ketten. Beszélgetünk. Illetve: még mindig elképesztő mennyiségű és frekvenciájú információ cserél gazdát rajtunk keresztül. Magdaléna az ég felé tör, pontosabban: berobbant az égi szférák kellős közepébe, én pedig már közel egy éve próbálom növeszteni a gyökereimet a föld felé. Valahol félúton találkozunk, ofkorsz, de még így is hatalmas távolságot próbálunk betölteni, pont ellenkező irányból. Széthasadok. A kezemben fényképezőgép. Népszínház utca. Olívabogyót eszem. Elválunk, Magdaléna felkészül a délutáni szertartásra, én addig töltődöm. Vagy micsoda.





Hogy a következő két óra hogyan telik, arra egészen egyszerűen nem emlékszem. Keresem az emléket, de teljesen eltűnt. A következő kép, hogy újra lépek be a lakásba, és meglátom a lányt, aki minden másodpercben ezerszer alakul át, vált frekvenciát, hangolódik a háromdimenziós térhez, miközben, mint egy ezer karú, világító óriáspolip, kapcsolódik valami magasabb rendűhöz, és a fél szilíciumvölgynek elegendő sávszélességgel tölti le az adatcsomagokat, melyek segítik az itteni eligazodását. Én meg már meg sem lepődöm, hogy mibe kerültem már megint. Hasadok, de imádom.



A jelen ünnep: készülődünk a délutánra, amikor is Magdaléna találkozik a barátaival. A város egyik hatalmas parkjában egy általa felállított oltár előtt zajlik majd a keresztelő. Keresztelő, egy olyan értelemben, ahol a krisztusi tudatszint testet ölt, ahol a kereszthalál csak annyit jelent, hogy teret kap egy új operációs rendszer, egy human 2.0, egy frissített változat.



A személyiség, az avatár pedig új néven ismeri fel magát, új néven mutatkozik be a világnak, jelezve az új szinten, új spektrumon történő tapasztalást.


Belőlem pedig előjön az alkotó. A szem, amely komponál, az arányok, színek, formák szerelmese. Jó élni, kattan a fényképező zárszerkezete, köszönöm, hogy jelen lehetek, a nap besüt az ablakon, keresztül a függönyön, kérlek, feküdj a földre, ne mozdulj, kattanás, ne mozdulj, kész, csak létezz, mintha itt sem lennék, itt sem vagyok, készülj csak, kicsit balra, állj, kérem az előző mozdulatot, mindjárt jövök, egy pohár víz, kattanás, mi történik, nagyon kék, kész vagy?, közben megjött Magdaléna két barátja, segítenek vinni a cuccokat.


Indulunk.




Nézem a három embert, sétálok mögöttük lemaradva, ahogy közelítünk a park felé. Közben dolgoznak a nap eseményei, egyszerre próbálok pihenni egy kicsit, jelen maradni, és felkészülni a nagy fináléra. Egy sorozat elkészítése a helyszínen akkor van kész, ha az utolsó kocka is elkattant, ha a fényképezőgép visszakerült a táskába, én pedig kilépek a térből, és megszűnök fotósnak lenni. De ez még odébb. Még vár a finálé.


A parkban a barátok várnak minket, minden zöld, Magdaléna ragyogó fényként világít a pasztellvanília ruhájában, én pedig keresem a jelet. Kipakolás, oltárépítés, számomra idegen arcok, többszereplős játék, minden nagyon feszes, már egy bitnyi információ, egy igen-nem változás is elképesztően sok, minden energiám az idegrendszerem fenntartható működésén, közben komponálok, fények, társaság, ellenfény, imádom a gégent, szép a sárga, szép a zöld, a kék nyakék, minden kék, kattanás, oltár.


Magdaléna felolvas. Magdaléna megszületik. Kezében Sirokai Mátyás A káprázatbeliekhez című kötete. Evangéliumok. “Van egy meteor...”



Csend.


Magdaléna megszületik, előkerül két üveg pálinka, gyógyszer, folyékony tűz, vízkeresztség után tűzkeresztség, koccintás a születésre, a lét ünnepe. Ajándékok a társaságnak, ajándékok a léleknek. Összeértek.




Végeztem.


Készülök kilépni a térből, elköszönök a többiektől, elköszönök Magdalénától. Sétálunk néhány métert, köszi, szívesen, folytatjuk, megbeszéljük, mi legyen a képekkel, részletek, etc, jó ünneplést, folyt. köv, persze.


Megfordulok, emelkedik a kezemben a fényképező. Kattanás.


Táskám a földön, hátam egy majdnem vízszintesen növő fa törzsén, ölelem a fát magam alatt, közben bevillan, ahogy Sirokai kapcsolódik a fákkal. Hagyom, hogy a helyváltoztatás bonyodalmát megúszó entitás energiája magába fogadjon, hagyom, hogy beleolvadjak a fába, hogy a gyökerein keresztül eggyé váljak a földdel, hogy befogadjon a bolygó, hogy megpihenjek a nyugodt, lassan áramló térben. Feloldódom, megszűnök.


Létezem.

1,466 views
  • Facebook Social Icon

© 2020 - NirvanArt