• Krisztián Bokor

Ászanák a lombok alatt

Updated: Sep 28

Inkább a tudatommal érzékelem, mint látom, ahogyan Eszter a növényi energiával egyesülve enged a fa hívásának, és mászni kezd a több évtizede táguló évgyűrűkre kérgesült emlékeken. A kezet a meztelen talpak követik, majd újra az ujjak ismerős biztonságot nyújtó hajlításai következnek.


"Még csak úton vagyunk a fotózásra szánt helyszín felé, mégis, a jelen képekben megnyilvánulni szándékozik. Kezemben a fényképezővel, lelkemmel a #folyamatosjelen gyönyörű terében újra látni kezdek..."


Úgy érzem, mintha életek teltek volna el, amióta utoljára soulography sorozatot fotóztam. A nyár dimenzióváltása az egész életemet gyökeresen borította, fizikai- és lelki szinten egyaránt. Tudtam, hogy ahhoz, hogy újra fotózhassak -pontosabban: ahhoz, hogy újra képes legyek meglátni és megmutatni a lelket képekben-, először saját magamhoz kell visszatalálnom abból a lélekroncsból, amely akkoriban a testemet próbálta maga után vonszolni.


Ebben az állapotban keresett meg Eszter, hogy szüksége van egy sorozatra, amelyben az astanga jógini énje mellett újabb minőségeket is felfedezünk,


olyan képekre, amelyek egyszerre tükrözik a lelkivilágát, és mutatják meg a jóga szellemiségét.


Amikor Eszter felkért a fotózásra, egyszerre éreztem örömet, energiarobbanást, és valamit, ami félelemhez hasonló szorongásként tudnék leírni. Előbbieket azért, mert azt éreztem, hogy szükség van rám a világban, létezésem nem hiábavaló, és nem pazarlom az oxigént az egyébként teljesen felesleges életemmel. Ahogy megfigyeltem a gondolatokat, egyből számot is vetettem:


hogy hogy a jó gyíkba voltam képes idáig eljutni több év meditáció és önismeret után. Hogy hogyan is tehettem függővé a békémet "külső körülményektől", és hová tűnt a belső egyensúlyom. Feltettem a kérdést, hogy hogyan vághattam el magamat ilyen szinten a saját forrásomtól, minden figyelmemet kifelé helyezve. Tudtam, hogy ezen kérdések megválaszolása, sőt, már a feltevésük is, egy fontos állomása a gyógyulásnak.


Továbbá egy pillanatra valóban szorongás fogott el, hogy ebben az állapotban hogyan leszek képes fotózni. És mint mindig, amikor alkotásról van szó, egyből jött a válasz.


Ez lesz maga a gyógyítás, az a fajta ösztön, az a fajta passzív skill, ami aktiválódik, amikor csatornaként van rám szükség, amikor valaki felkér, amikor képekben megnyilvánulni szeretne a láthatatlan, és engem választ csatornának.



Hát persze, hogy megyek. Hát persze, hogy ráérek. Én köszönöm.



A Normafa felé sétálunk, a következő pillanatban Eszter random elkezd fára mászni, én lerakom a cuccaimat, na, mondom akkor ez azelőtt elkezdődött, hogy én elkezdtem volna... :D Nem is kellett ennél szebb bizonyíték arra, hogy nincs kezdet és vég: a jelen pillanat létezik, és az abban való részvétel.


Ezzel a szemlélettel könnyű volt újra emlékezni, és engedni, hogy a megfelelő fizikai térben kezdjünk el ászanákat fotózni. Eszter nyújtott, átöltözött, én néztem a fákat, lepihentem egy fatörzsre, engedtem az életnek, hogy átfolyjon rajtam.


Aztán a már-már szokásosnak mondható menet: a gyönyörű lélek a térben, a tér felveszi a formát, a forma a kezemen keresztül rendeződni kezd, hordozható vakuk a helyükre, azonnal majdnem tökéletes, még pár centi odébb, kb. tíz fokkal balra a modellhez képest, az ujjaim közben a fényképezőn maguktól állítják az értékeket, és mint egy csendes robbanás, mint a tér rendeződése, mint egy film, amikor elindul;


testhelyzetek, komponálás, szögek, maradj, mozdulj, komponálás, minden tökéletes, nem is kell mondanom semmit, milyen képek, atyaég, új ászana, új kompozíció, másik szög kell, odébb megyek, tökéletes, és így tovább és így tovább...






Szeretem a közös alkotások dinamikáját. Egyszerre vagyunk a csúcson, óriási flowban, aztán egyszerre fáradunk el. Én ilyenkor azonnal enni kezdek, szendvicset, jó minőségű szénhidrátot (vagy,, amennyiben a közelben fellelhető, akkor indokolatlan mennyiségű rétest... :D ), datolyát, ilyesmit.


A szünetek fontosak. Ilyenkor újrahangolódunk, lezárunk egy részt, elengedünk egy teret, amiben alkottunk. Talán nem is beszélünk, léptek követik egymást, lélekzetvételek, megnyugszunk, hallgatjuk a fákat. Ahogy beérünk az erdőbe, újabb növények mutatják meg magukat, újradefiniálja magát a tér, érezhetően máshogy áramlik az energia az úton, mint a közvetlenül a fák alatt. Nem is gondolkozunk, Eszti már öltözik is át, és bemelegít.


Az új ruha azonban már nem ugyanazt a személyt borítja, mint aki elment átöltözni. Ez már a jógini fizikai megnyilvánulásának része, az astanga gyakorlás szigorú és tűpontos valóságába érkeztünk.





Ahogy az ászanák elérték tökéletes megjelenésüket, ahogy Eszti belső valósága fizikai formában is tükröződött, úgy éreztük, hogy eljött a megérdemelt pihenés ideje. Tudtam, hogy egy bizonyos fajta japán teát, a gyokurot szobahőmérsékletű vízzel is el lehet készíteni, csupán hosszabb áztatási idő szükséges. A teát elkészítve az istennő költözött testbe, a fehér szín tisztasága találkozott az erdő energiájával, egy gyönyörű lélek kapcsolódott újra önmagával a teán keresztül. Ez már végképp csak játék volt. Békés jelenlét, a létezés ünnepe.







Egymásra néztünk, szavak nélkül is tudtuk: minimum varázslatos délutánnak voltunk résztvevői. Hálával éreztünk a térbe, hálával a létezés felé, hogy emberként, a látszólagos szeparáció denzitásában is megtapasztalhattuk a #folyamatosjelen ajándékát.


Végül csend.


Végül már csak az erdőt hallottuk.


-----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


... és te készen vagy rá, hogy lelked képbe szülessen? Ha igen, akkor alkossunk együtt:

https://www.nirvanartphoto.com/soulography

300 views0 comments

Recent Posts

See All