Kezemben a fényképezőgépemmel követem az emberalakot öltött sárkánylányt, aki kék selyemruhájában világít a pasztellszürke novemberi táj ködfelhőjében. Mintha egy regény lapjain olvasnám, egyszer csak eltűnik az erdő, és
a Dunakanyar ősi, folyásirányt követő, mégis hatalmas, nyílt térben manifesztálódó energiái vesznek körül,
hiszen a fizikai tér, mint a belső leképezése, ködbe burkolt, nyitott, álomszerű tájként jelenik meg előttem.
A bordáim ekkor még egy összetört szívet tartanak össze, amely érezni már képtelen, de az élethez még utolsó indáival kapaszkodik. Szótlanul sétálunk, Vivien vezet; illetve egy nagyobb bölcsesség, amely a gyökerüket vesztett érzelmek erdejéből próbál minden lehetséges úton valamiféle fény felé irányítani, azonban emberi perspektíva egy fájdalommal teli, ködös elmén keresztül tapasztalja a valóságot.
Az egyetlen mozgás Vivi, aki évek óta jó barátomként ismer, elfogad, és szavak nélkül is szeret. Ahogy kiérünk a kopár földnyelv hegyeket láttatni engedő nyúlványára, egy végtelen pillanatig elveszek a grandiózus folyókanyarulat nyújtotta látványban.
Egy pillanatra csend lesz idebent, és a megértés és az elfogadás szikrája hirtelen szaturálttá változtatja a színeket, a talajt bámuló fényképezőgép pedig emelkedni kezd a kezeim között. Ilyenkor születek. Minden alkalommal, amikor fotográfusként vagyok a leghasznosabb eszköz a létezés kezében, akkor valami szunnyadó ébred odabent.
Tisztábban, mintha a Sengoku Jidai legtehetségesebb szamurájainak kardvágásai hasítanák ketté a szubjektív kínlódás és a jelen tiszta érzékelésének kontúrját: a fájdalom megszűnik létezni, és
kizárólag a kiterjedt érzékelés által befogadott látvány, érzetek, illatok, finomenergiák összessége jelenti a világot a #folyamatosjelen terében.
Vivien megáll, és egy mély belégzés után, mint egy álmából éledő nőstény sárkány, letapogatja maga körül a teret: megérinti a testét, mint akinek új, de mégis ismerős az aktuális inkarnáció, a test, ez a gyönyörű földruha, amely pont egyetlen életen át teszi lehetővé a fizikai sík csodáinak tapasztalását.
Mintha egy másik lény emlékezne egy párhuzamos világra, ahol összeér a mítoszok sárkányalakja és az emberi lét kétlábon járó valósága.
Vivi mozogni kezd, "ahogy kint úgy bent", a teste valósidejű reflexió a néma, belső monológra. Érzelmek, színek, belső tájak, a szív ismeretlen algoritmusai által keletkező hullámok, amelyek a lélekzet ritmusára teremtenek újabb és újabb világokat.
A transzformációt az öröm pillanati követik, amikor a lélek táncolni kezd, és a szabadság, az ismert és ismeretlen érzések, a mozgás, maga az élet öröme és ünneplése mutatkozik be. Ezen az úton bármeddig öröm járni, minden lépés szeretetteljes, és univerzumokkal odébb is érezni minden egyes ebből fakadó mosoly görbületét. :)
Felszabadult energiák, színek, szél, és az erdő hangjai... egy gondolatra felfűzve él a természet, mi pedig részeként adjuk-vesszük a jeleket, hullámzunk együtt a nagy egésszel - amelynek részeként mi is - veszi fel az adott formáját.
Végül, ahogy megnyugszik a tér, és újra elindul egy visszahúzódás, előveszem a Nikon F100 filmes fényképezőmet, rákattintom a kedvenc objektívemet, és utat engedve az analóg technológiának, utat engedve a fotonoknak, hogy fényérzékeny filmre égessék a látható tartomány egy másodperc századrésznyi állapotát.
Engedem, hogy az öröklét számára is fennmaradjon erről a gyönyörű lélek földruhájáról visszavert fotonerdő, amely keresztül kísért engem a szív ködbe burkolt óráin, hogy a végén a telt színek és az emberi lét gyönyörű játszóterére érkezzek, egy gyógyult lélek újabb állomása felé.
