A tengerparthoz közeli örökzöldek alatt könnyű beleveszni a folyamatosjelen valóságot megmutató terébe: fény és árnyék lassú tánca, ahogy a tűleveleken keresztülszűrődő fotoneső organikus festménnyé változtatja a talajszintet. Illatok, amelyek a közeli tengerről mesélnek, sziklákon megtörő víztömeg morajlása a kabócák magas frekvenciájú experimentális hangkavalkádja alatt.
"Krisz, tudsz jönni egy kicsit? Lenne mit fotózni..."
A megszólított mintha én lennék, a kedves női hang forrása pedig egy leány a velünk nyaraló istennők közül, bár az is igaz, hogy itt még csak egy embert érzékeltem, aki hozzám szól. Megyek, hát, hogyne mennék! Hiszen végre van hívás a fotózásra; egyrészt belül is megszületett a szándék, hogy az elmúlt hónapok hosszú és alkalmanként kínkeserves mentális és energetikai restartja után újra a kezembe vegyem a fényképezőgépet. Másrészt pedig, ha valaki megkér, hogy fotózzam, eleve egy egész óvodáscsoport lelkesedésével kapok az alkalmon, hogy végre nem onnan indulunk, hogy "én nem is vagyok fotogén" (bár itt jegyezném meg, hogy amikor az ilyen alkalmak után látja meg valaki a róla készült sorozatot, amely a mi közös jelenlétünk alkalmával _megszületik_, na az a mosoly és csodálkozás, a "nahát, rólam még sosem készültek ilyen képek!", minden befektetett energiát ezerszeresen megér :) ).
Kullogok a vakfehér sziklákon, és látom, hogy nők gyűltek össze, alakul csoporttá egy homogén energia, amikor a hasonló frekvencián létező entitások gyűlnek össze, és az így felerősödött hullámok a fizika törvényszerűségeinek engedve óriásit ragyognak az így létrejött térben.
De most még a készülődés.
Játék, semmi külcsín, nők random elkezdték kifesteni egymást egy darab szénnel - látszik ez kívülről. Semmi sincs megbeszélve, játszanak, alakul a tér. Én mást látok: egy kéz mozog az arcokon, egy papnő készíti fel a társait a szertartásra, amelyet a szemmel nem látható világban rendeznek, mi pedig áldott résztvevőkként jelen vagyunk, és tündérek járják a táncot rajtunk keresztül.
Amikor minden arcra felkerült a szimbólum, amikor minden lélek megtalálta a vele együtt lüktető ívek, pontok, vonalak geometriáját, a papnő élő szoborcsoporttá rendezi társait.
N E V E T É S.
S Z A B A D S Á G.
V I D Á M S Á G.
É L E T.
Kizárólag a jelen létezik, a gondolati tér lehetetlenül távolinak tűnik, és jelenleg funkciója híján szinte érzékelhetetlen. Ezzel szemben a jelenben minden apró rezdülés, a mozgásban lévő energia ritmusa, a testek, testrészek, sejtek mozgásának minden gerjesztett hulláma az érzékelésem teljes spektrumát kitölti.
Egy szobor születik, én pedig egy pillanatra azt veszem észre, hogy egy, magasabban fekvő szikláról komponálok, ahogy a megfelelő perspektíva beállítja magát a mozgásomon keresztül. Szögek, kikomponált, és direkt megtartott testrészek és képelemek állnak össze egy fotóvá. Az organikus szobor lassan megtalálja a tökéletes formát, a papnő társai közé fekszik, én pedig a lélekzetek közös ritmusával hullámzok.
Istennőket látok, boldog, szabad istennőket, akik egyszerre a teremtés legtisztább megtestesülései, és az ősi, tiszta teremtőerő tökéletes megnyilvánulásai. Csak léteznek, együtt, önrefelxív tudattal, és pusztán ettől az állapottól még univerzumokkal odébb is érezni lehet a megnyilvánult rendet, az egység által életre keltett rendezőerőt.
Hét nő, mint a Plejádok, mint a Hét Nővér ragyogó csillagai, a teremtés által sziklából faragott, organikus dombormű.
Végtelen pillanat, exponálás.
Kilégzés.
Miközben itthon válogattam a képeket, majd utána a digitális előhívás gyönyörű órái teltek, azon vettem észre magam, hogy a nőiséghez, a nagybetűs NŐhöz való viszonyomat járom körbe, vizsgálom különböző nézőpontokból. Hogy mit jelent nekem a _nő_, hogy a jelen társadalmában milyen szerepet tölt be ez az emberi formában is megnyilvánuló csoportentitás, hogy az istennő legtisztább formája hogyan jelenik meg az én életemben.
"Mi a nő?"
Teszem fel a költői kérdést a fotószerkesztésre kalibrált monitornak, miközben a fekete-fehér képkidolgozásra használt célszoftver csúszkáit finomhangolom a számomra tökéletes látványvilág előhívásához. Hogy lehet az, hogy a "nő", mint jelenség képes arra a felhőtlen és kristálytiszta ragyogásra, amit ott és akkor abban a pillanatban a fényképezőgép érzékelőire eső fény az öröklét számára rögzített, miközben a hétköznapokban számos esetben nőkkel történő baráti beszélgetések során kollektív és egyéni traumák tömkelegének a lenyomatai gyulladástól sajgó sebként nyilvánulnak meg.
Mit tettek az évszázadok a nőkkel, hogy ragyogó fényistennők önképe köszönőviszonyban sincs azzal a csodával, amit az őket érzékelő lélek megállapíthat velük kapcsolatban?
Uraim... a felelősség talán a miénk?
Mi történne, ha ez a tiszta teremtőerő kibontakozhatna? Az, amely anyaként gondoskodik, társként szeret, amazonként harcol, és nagybetűs nőként ragyog? Mi történne, ha ez az erő egyensúlyba kerülne a világot jelenleg domináló maszkulin erőkkel? Mi történne, ha a női és férfi energia egyensúlyba kerülne? Első gondolatom, hogy
a szabadság új szintjére emelné a társadalmainkat.
Sőt, tovább megyek. Az egyensúly a feltétele annak, hogy a szabad és szeretet alapú társadalom tömegekben megnyilvánulhasson. Az önismeret útját járó közösségekben már most megfigyelhető a nők iránti tisztelet; az egyenjogúság kérdése fel sem merül, hiszen az egyenlőség magától értetődő.
Egyenlőség, de nem egyformaság.
A szabadság és a tér, hogy a nő nő lehessen, a férfi pedig férfi, jelentsen ez _bármit_. Sztereotípiáktól, felvett, és a társadalom vagy a család által elvárt szerepektől mentesen, bátran és szabadon kilépve akár a születési nem korlátai közül. Megélve a dualitás gyönyörű pólusait, tiszta, sérülésektől mentes minőségben. Mondanám, hogy ez a jövő, de...
ez a jelen.
Uraim, készen állunk újra meglátni az istennőt?