• Krisztián Bokor

Sorozat a tetoválóművészről, ami fotográfussá tett

Nyári éjszaka, otthonom teraszáról figyelem a város vibráló fényeit, és hagyom, hogy a lassú, hegyek felől érkező légmozgás valamelyest hűtsön a kánikulában. Fülemen headset, a vonal másik végén Rékával beszélgetünk. Művészet: fotózás, tetoválás és festészet, ezeken keresztül persze az életünk. Hol tartunk, hová szeretnénk eljutni, mit gondol rólunk a szakma, mit gondolunk mi a szakmáról.


“Krisz, én fogok nyitni egy saját szalont. A szakma szerint ezt még nem tehetném meg, mert szerintük még nem dolgoztam eleget hozzá, de egyszerűen nem bírom, ezt érzem, és... Krisz, én nyitok egy saját szalont.”





Kevesebb, mint egy év telt el a beszélgetés óta, és 2019 januárjában a Le salon décadent fogadta első vendégét.


Ezen a ponton elkezdtem rohadtul szégyellni magam, hogy “én ehhez képest még nem tartok sehol”, ami persze orbitális baromság, mert magamhoz képest egészen rendben voltam. Mégis, el nem készült, és soha el sem készülő fotósorozatokat láttam magam előtt, terveket, melyeket sosem fogok megvalósítani, és a gyakorlatban sokkal, de sokkal kevesebb alkotást, mint ami fejben zajlott.


Vettem egy nagy levegőt, és őszinte voltam magamhoz: az út az alkotás, akkor érzem jól magam, ha a kreatív energiáim megnyilvánulhatnak. Ezzel szemben struktúra, rend és rendszer nélkül léteztem: a legváratlanabb pillanatokban születtek elképesztően jó anyagok, máskor meg hiába készültem egy sorozatra, semmit nem valósítottam meg belőle. El kellett fogadnom, hogy a Földön élünk, anyagban, itt bizony akkor készül el valami, ha az elme megtervezi a projektet, de minimum engedi a fizikai térben is megnyilvánulni az ideát, a test cselekszik, a fényképezőgép elkattan, az utómunka elkészül, a sorozat pedig megjelenik a nagyérdemű számára is publikált formában (édesistenem, hány sorozatom várja, hogy lássátok, bele sem gondolok, mert elsírom magam, és beszorongok a sarokba egy bögre filteres teával az esti mantrakoncert helyett...).



Szép csendben átgondoltam az életemet, és egy újabb lépessel közelebb kerültem ahhoz, hogy strukturáltan, céltudatosan, tervezetten, projektszerűen hozzam létre azt, ami már nagyon kikívánkozik belőlem, csak egészen addig nem voltam képes mederbe terelni, hogy aztán forma nélküli szétfolyás legyen a vége. Sok ilyen, és ehhez hasonló beszélgetésünk zajlott Rékával, akivel először barátként, majd alkotótársként ismertük fel egymást.


Tetoválóművész,

értettem meg a különbséget nemsokára a kiváló iparos és Réka között. Ugyanis az én kedves barátom is csatorna, akin keresztül egy kizárólag rá jellemző speciális vonalvezetés, képi világ, tónushasználat, stílus nyilvánul meg. Hogy ennek az eszköze és a formája a tetoválás, az csupán a mi legnagyobb szerencsénk. A rajzai ezer közül is könnyen felismerhetőek: játékos misztika, mágikus ikonok, organikus, légies, könnyed, de nem súlytalan:


és itt találtam meg a titkát! :)


Mágikus ábrák, Tarot sorozat, szakrális geometria, szimbólumok, különleges karakterek kelnek életre a testen a kezei nyomán, mindezt organikus könnyedséggel, amely elviselhetővé teszi ezeket a rendkívül mély jelentésrendszereket tartalmazó szimbólumokat. Vonalai a jelen gyorsabb, flexibilisebb, rugalmasabban változó frekvenciájához igazodnak.



Majdnem a fotózás napjához képest egy évvel korábban Réka elkezdett rajtam egy gyönyörű ábrát, amit most fejeztünk be, ezért “cserébe” pedig egy


bokorkrisztiános fotósorozattal mutatom meg az ő valódi esszenciáját.

Igazából official deal ide vagy oda, konkrétan elkerülhetetlen volt, hogy a keze munkája díszítse a testemet, mint ahogy neki pedig esélye sem volt megúszni, hogy valamikor készítsek róla legalább egy, de inkább több fotósorozatot...


De hogy mutassam meg őt képeken? Mi kell ahhoz, hogy őt magát láthassátok?

Először is egy totál nyugodt, inspirációval és étcsokival teli nap. Réka most tervezi újra a személyes és a szalon Instagramját is. A játszótér fekete-fehér, kontrasztos, de részletgazdag világból épült, és azt is tudtuk, hogy a részletek fognak mesélni. Ezen belül viszont szabad alkotás zajlott:


kísérleteztünk fényekkel, tárgyakkal, árnyékból épített formákkal.


Hatalmas segítség volt számomra, hogy bizonyos kereteken belül mozogtunk, mert így, hogy nem kellett mindent és egyfolytában kitalálni, és végtelen irányokat bejárni, sokkal több energia maradt az alkotásra.


És az óvatos intermezzo: nem hasonlít ez a háromdés létre, ahol a szabályrendszer relatíve kötött, meghatározott szabályokkal, mint test, egzakt gravitáció, elme, mint a megismerés eszköze, éjjelek-nappalok, ritmus és anyag? Ha a keretrendszer létezését már legalább hajlandó vagyok elfogadni, akkor máris sokkal jobban megismerhetőek a szabályai, amelyekhez, ha szeretnék többféleképpen is viszonyulhatok: mágikus jelenléttől függően változtatva, vagy éppen egy laza délutáni chill keretein belül csak használva őket...


Aztán a képzeletbeli vonat, vagyis inkább fénysebességgel közlekedő űrhajó elindult: összehangolódtunk a térben, és hagytuk, hogy játszunk, hogy alakuljon a tér, hogy megszülethessenek a képek. Elengedtük, aminek nem volt helye, és hagytuk, hogy létrejöjjön, ami manifesztálódni szeretne az összehangolt frekvenciáink által.




Ahogy itthon a digitális térben hívtam elő a sorozatot, éreztem, hogy valami megváltozott. Máshogy állok a képekhez: egy új szinten látok egységes anyagot, koncepciót, utómunkát, és magát az előhívás aktusát: ha egy képpel egy fél napot kell dolgoznom, hogy _pontosan_ azt lássam rajta, amit látni szeretnék, akkor addig bizony tolódik minden más projekt, mert


_tökéletes_ anyagot fogok kiadni a kezem közül.

Mint ahogy eddig is így történt, csak nem voltam rá tudatos, és főleg nem mertem hangoztatni. Hogy itt sem iparosmunka zajlik, hanem alkotás. Hogy ezeknek a fotóknak értéke van. Hogy ezeket egy fotográfus készítette. Itt a földi játszótéren, ahol mindenki valahogy elfoglalja magát, és ennek néha adunk neveket, címkézünk, hívjuk valahogy. Ma, ahogy kész lettem a sorozat egy részével, hangosan eszembe jutott Annie Leibovitz: ő vajon szabadkozna, hogy “hát igazából nem is _vagyok_ ez vagy az, csak csinálom, mert nem tudok mást csinálni, és jaj, tökmindegy, nem kell ezt hívni sehogy...”? És erre a gondolatra kimondtam sokszor, hangosan:

fotográfus vagyok.

Fotográfus vagyok.

Fotográfus vagyok.

Ha úgy döntesz, hogy te is szeretnél megmutatni valakit magadból, akkor kattints -> ide <- !


  • Facebook Social Icon

© 2020 - NirvanArt